Teil 10

Szó szerint álomba gondolkodtam magam, még ha ez elég abszurdnak is hat. Szerencsére másnap már a – vélemény szerint jól kiérdemelt – hétvége következett, így nem kellett figyelnem az ébresztőre, aludhattam, ameddig csak szervezetem megkövetelte.
Fél tizenkettő körül bújtam ki a takaró alól. Letusoltam, hogy felfrissítsem magam, majd belebújtam az egyik bemelegítő szerelésembe és felkötöttem a hajamat.
- Jó reggelt! – mosolygott anyu. Már javában az ebédet készítette.
- Neked is – elnyúltam a feje mellett, és elővettem egy bögrét. Beletöltöttem egy kis tejet, majd átmelegítettem a mikrohullámúban. Semmire se vágytam jobban, mint egy kis reggeli kakaóra.
- Mit kérsz enni? – pillantott felém, miután a krumplit felrakta főni.
- Talán egy szendvicset – rántottam vállat. Még nem igazán voltam éhes és most, hogy a kakaómat szürcsölgettem, még annál is kevésbé.
- Meg tudod csinálni magadnak, ugye? – abban a pillanatban, amint kimondta a csengő fülsértően szólalt meg. Valaki teljes erejéből nyomta be. Fel akartam állni, hogy kinyissam az ajtót, de apám előlépett a semmiből és megelőzött.
- Miben segíthetek? – nem a barátságos hangját használta, így minden bizonnyal nem örült a látogatónak.
- Jó napot, Herr Höwedes! – a világ egyik legcsodásabb hangja csapta meg a fülemet. – Tudom, hogy nem kívánt személy vagyok maguknál, de beszélnem kell Johannával – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Mégis milyen ügyben? – oldalra dőltem, majdhogynem lezuhanva a székről, így ráláttam édesapámra. Csípőre tette a kezét, mintha ezzel tekintélyét is növelhetné Fabian szemében.
- Magán ügyben – felelte Fabian.
- Felhívom a figyelmét Herr Koenig, hogy a házamban semmit nem jelent a rendőregyenruha. Meghoztam egy szabályt és be kell tartania önnek is és a lányomnak is! – ellenvetést nem tűrt a hangja.
- Tudja, ez egészen ésszerű lenne, ha ártottam volna valamit bárkinek is… - rázta fejét értetlenül Fabi.
- Nem kockáztathatok. Nem akarom, hogy a lányom, vagy a családom bajba kerüljön – még mindig nem hittem el, hogy erre kenik az egészet.
- Én megvédhetem őt! – ellenkezett Fabian. – Nézze uram, őszinte leszek magával. Komolyan érdeklődöm a lánya iránt. De a szándékaim tiszták! És csak azért jöttem, hogy ezt önnel is tisztázzam. Nem fogadom el, hogy a továbbiakban sem láthatom őt! - Apám megtántorodott, amiért Fabian nem félt nyíltan beszélni vele, én pedig megelégeltem, hogy tétlenül ácsorog. Nem akartam, hogy bevágja az ajtót, így kiszaladtam.
- Apa, kérlek – tántorodtam meg mellette. – Ha kell, ki se mozdulunk a lakásból, nehogy lefotózzanak minket, de kérlek… könyörgöm, ne válassz el tőle! – esdekeltem.
- Komolyan érdekel ez a srác? – sóhajtott fel. Helyeslően bólintottam.
- Ön, hogyan reagált volna, ha nem engedik találkozgatni Johanna édesanyjával annakidején? – folytatta a puhítást Fabian.
- Igaza van, Szívem – csatlakozott a beszélgetésbe édesanyám.
- Jól van – bólintott. – Kapsz egy esélyt, ajánlom, ne szúrd el! – vetette oda Fabiannak.
- Nem fog bennem csalódni, ígérem – biccentett.
- Szeretlek, apu! – öleltem magamhoz.
- Én is téged – simította meg a hátamat, majd elengedett és anyámmal együtt visszasétált a konyhába. Oldalra néztem, Fabi félszegen mosolygott az ajtóból.
- Én is kapok ölelést? – tárta szét karjait.
- Természetesen – közelebb léptem és karjaiba vetettem magam. – Köszönöm – suttogtam.
- Én is köszönöm – simogatta meg arcomat. – Ne haragudj rám, hogy este nem hívtalak – magyarázkodott. Megfogtam kezét és magam után húztam a lakásba. – Elkaptunk két tolvajt és elhúzódott a kihallgatás – sóhajtott fel.
- Nem haragszom – mosolyogtam rá. – Megértem, hogy ez a munkád.
- Hát igen… És mi lett a meccs vége? Nyertetek, ugye? – érdeklődött.
- Igen, köszönhetően egy büntetőnek – meséltem.
- Nagyon ügyesen játszol, minden elfogultság nélkül! – dicsért meg.
- Köszönöm – öleltem meg. – És… mi a terved mára? – kíváncsiskodtam.
- Veled tölteni a napot – rántott vállat. – Nem voltam túl kreatív kedvemben reggel, így nem volt időm egyéb haditervet készíteni – magyarázkodott.
- Hmm…. akkor majd közösen kitaláljuk – vetettem fel.
- Rendben – bólintott.
- Viszont akkor meg kell várnod, hogy átöltözzek – fordultam szembe vele.
- Így is tökéletes vagy – simított végig arcomon.
- Aranyos vagy – leheltem apró puszit arcára. – De arra gondoltam, elmehetnénk itthonról – vetettem fel az ötletet.
- Azt hittem, azt mondtad apukádnak, hogy nem mozdulunk ki, nehogy lefotózzanak – leült az ágyam szélére, miközben a szekrényemben kezdtem kutakodni.
- Igen, de utána eszembe jutott, hogy ez nem éppen ideális randi helyszín, meg hát a szüleim is árgus szemekkel figyelnek… - elővettem egy farmert és egy egyszerű pólót, majd az asztalra hajítottam. – Szeretnélek megismerni, szóval arra gondoltam, hogy…
- Mutassam meg, hol élek? – magától is összerakta a képet. Aranyosan mosolygott, úgy tűnt jól esik neki az ötletem. Helyeslően bólogattam. – Jó, de akkor ne öltözz át, csak csomagold be.
- Miért? – értetlenül meredtem rá. A kettőnek mi köze egymáshoz?
- Kihívlak egy kosármeccsre – kacsintott rám. Muszáj volt felnevetnem.
- Porba foglak tiporni! – nem gondoltam annyira komolyan, de igazán jól esett a szemére vetni.
- Majd meglátjuk – huncutul vigyorgott, ami felkeltette az érdeklődésemet. Mindig csak azt mondta, focizott a gimnáziumi évek alatt. De talán kosarazott is?
- Akkor…. öhm.. mire is várunk még? – kuncogtam.
- Pakold be a cuccod! Megkérdezem édesapádat, hogy elenged-e… - tetszett, hogy ilyen bátor. Magamtól sosem kérném, hogy ismét álljon elé, ő mégis meg akarja tenni, értem.
- Köszönöm – pillantottam rá hálásan.
- Ugyan – rántott vállat. – Tudod, az egyenruhám sugározza az erőt – mindketten elmosolyodtunk. Kiment a szüleimhez én pedig gyorsan az első kezembe akadó táskába dobáltam a ruháimat. Zsebembe csúsztattam a kulcsom és a mobilom, majd követtem Fabit.
- Így mész el itthonról? – pillantott rám meglepetten apu. – Nem kéne cicomázkodnod?
- Fabian kihívott egy kosármeccsre, szóval megmutatom neki, hogy nem érdemes sportban szembeszállni egy Höwedessel – elmosolyodott a beszólásomon.
- És mikor jössz haza? – ismét az apai féltés.
- Mentek a meccsre, igaz? – érdeklődtem. Nem túl gyakran, de néha-néha apáék elmennek egy-egy meccsre a Veltins Arénába, hogy Bene is érezze a támogatásukat és szeretetüket. Na, és persze, mert ők is futball fanatikusok, nem véletlen lett mindhárom gyermekük az.
Anyám serényen bólogatni kezdett.
- Akkor majd valamikor utána – rántottam vállat. – Ha az úgy jó…
- Csak vigyázz magadra! – sóhajtott, majd intett, hogy mehetünk.

- Óhh, várj – álltam meg egy pillanatra, miközben a kocsijához siettünk.
- Mi baj? – pillantott rám kíváncsian. Nem volt bosszús, sem türelmetlen, csak kíváncsi.
- Nem ettem, pedig anyunak megígértem, hogy reggelizek – magyarázkodtam.
- Veszünk valamit, az egyik pékségnél, ha gondolod – ajánlotta fel. – De vissza is mehetünk…
- A pékség jó lesz – mosolyodtam el. – Köszönöm.
- Ugyan már. Csúnya dolog lenne úgy nyerni kosárban, hogy az ellenfelemnek nem volt elég ereje – rántott vállat.
- Még akkor is én nyernék – nevettem fel boldogan, majd elfoglaltam helyemet az anyósülésen. Az első pékségnél megállt, ahol vettünk két croissont nekem, és egy sajtos pogácsát neki.
- Fánkot kellett volna. Akkor lennél igazi zsaru – kuncogtam.
- Amerikában lehet, hogy divat, de mi nem ott élünk, szerencsére – mosolygott.
- Nem költöznél oda? – pillantottam rá.
- Nem – jelentette ki határozottan. – Szeretek itt élni és nem hiszem, hogy ott jobb lenne. Egyébként is, gondolj bele! Állandóan dolgoznom kéne, de nem tenném, mert fánkot ennék – kicsit túldramatizálta, de jól állt neki.
- Én gondolkodtam, hogy meg kellene próbálni, de a francokat… jó itt nekem – kuncogtam. Rám mosolygott, majd folytatta a vezetést. Elég messze lakott tőlünk, Gelsenkirchen másik részén, ahova nem járok túl gyakran. Leparkolt néhány új építésű ház előtt. A központon kívül esett, így jóval csendesebb volt. Baloldalon, alig hat méterre egy futball és egy kosárpálya, mellettük pedig egy nagy játszótér. Fabi az egyik lakóházhoz kísért. Barackvirág színű volt és a házszám táblájára pillantva nagyon ismerős is.
- Én már jártam itt – pillantottam Fabira.
- Tényleg? Mikor? – érdeklődő pillantással figyelt, miközben előkereste kulcscsomóját.
- Nem tudom – fintorogtam. – De tudom, hogy már voltam itt! – jelentettem ki határozottan. Hümmögött párat, majd megfogta a kezemet és maga után húzott. Ezúttal nem úgy ért hozzám, mint mikor egy barátunkat, akarjuk bevezetni valahová, hanem mint, mikor a szerelmünket. Összekulcsolta ujjainkat és szorosan mellettem sétált.
12C – állt az ajtón, ami előtt megálltunk.
- Nos, ez az én lakásom – tárta ki előttem az ajtót. Ahhoz képest, hogy bérházi lakásról beszéltünk, nagy volt és tágas. Bár lehet, hogy ezt az érzést, inkább a katonás rend okozta sok üres hely, keltette bennem.
- Szuper – vetődtem a kanapéra. – Ellenék itt – nyúltam el. A megszokottól eltérően a kanapé kényelmes volt, még ha mérete nem is túl nagy.
- Talán néha beengedlek – nevetett. – Gyorsan átöltözök, addig érezd otthon magad – bólintottam, majd elsietett a szobája felé. Felálltam és elkezdtem körbenézni. Minden apróságot meg akartam jegyezni.
Fabian férfi létére sokkal jobban ragaszkodott a rendhez, mint én, nő létemre. Minden tökéletesen a helyén állt. Bevallom, kicsit csalódtam is, mikor a könyvek, nem ABC sorrend szerint sorakoztak a polcon.
Ujjaimmal végigsimítottam néhány könyv borítóján, majd tovább sétáltam. Néhány képet is kitett, melyek eszébe juttatják emlékeit. A legtöbbön bátyjával szerepelt, de volt olyan is, amely minden bizonnyal akkor készült, mikor a barátaival hivatalosan is rendőrök lettek.
- Tetszik? – lépett szorosan mögém. Hátrapillantottam. Szürke bemelegítőt viselt egy lenge, fehér pólóval.
- Igen – bólogattam, majd finoman megöleltem.
- Gyere, ideje, hogy elnáspángoljalak! – kuncogva fűzte össze ujjainkat, majd kísért a kijárat felé. Kikapott két vizes palackot a hűtőből, és már indultunk is. Hóna alatt hozta a kosárlabdát, így gyorsan átvettem tőle, hogy legalább ennyivel is segítsem.
- Ismered a szabályokat, ugye? – gyorsan bemelegítettem egy-két mozdulattal, majd pattogtatni kezdtem a labdát.
- Természetesen – vigyorodott el.