Teil 9

Hosszú órákig zokogtam párnáim alá bújva, mikor végre megszólalt a telefonom. Féltem felvenni. Ötletem se volt, hogyan vázoljam neki a történteket és, hogy többé nem találkozhatunk. Hihetetlen, hogy mikor végre találok egy normális srácot, hirtelen az egész világ ellenünk fordul.
- Szia – szóltam bele végül. Még mindig könnyeimet nyeltem, de próbáltam összeszedni magam.
- Mi a baj? – azonnal aggódóra váltott hangja. – Összevesztetek? Mit mondott? – újra kitört belőlem a zokogás.
- Benne vagyunk az újságba – kezdtem az elején. – Tudod, amivel Oliver vádolt… Beküldte az újságnak – suttogtam. – Bene azt mondta, életében először ad egy interjút, amiben elmondja, hogy ez nem igaz és beavatja őket a valódi történetbe.
- De hát ez miért baj? A testvéred kiáll érted!
- Nem, nem értem – sírtam tovább. – Magáért és a hírnevéért. Nem találkozhatok veled többet, Fab! Azt mondták, mivel még tied volt az ügy, mikor bevittek, ezzel támadhatnának minket és azzal is, ha szimplán együtt látnak és.. és.. eltiltottak tőled – letöröltem könnyeimet, ám újabbak törtek utat maguknak.
- Hanna, kérlek, nyugodj meg – kérlelt. – Összeszorul a szívem, ahogy hallom, hogy szipogsz – vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam erőt venni magamon. Ha másért nem, legalább az ő kedvéért.
- Kitalálunk valamit, ugye? Mondd, hogy nem törődsz csak úgy bele ebbe a hülyeségbe! – kérleltem. Bevallom, kicsit az önérzetem is simogatja, ha azt mondja, ő is ellene van ennek az egésznek.
- Kitalálunk, de előbb tudnom kell hozzá valamit….
- Micsodát?
- Tényleg ez az, amit akarsz? Mármint tudod.. velem lenni… - behunytam a szemem és gyorsan végigjátszottam fejben az elmúlt napok eseményeit és, az érzéseket, melyeket csak akkor éreztem, ha vele vagyok.
- Szeretném megpróbálni – suttogtam. – Azt szeretném, ha az útjaink elválnak, az azért legyen, mert mi akarjuk úgy, nem pedig mások.
- Ez esetben, be kell vetnünk minden erőnket és találni egy elfogadható megoldást – helyeselt.
- Még álmomban is gondolkodni fogok, ígérem –adtam szavamat kissé megkönnyebbülve.
- Ahogy én is, bár csak reggel, mert műszak alatt nem igazán engedélyezett – kuncogott. – Amíg találunk megoldást, addig pedig marad a Skype, rendben?
- Legalább valamilyen formában láthatlak – suttogtam.
- Most menj el, zuhanyozz, majd aludj! Holnap, ha bármi van, telefonon el tudsz érni, és napközben majd beszélünk, rendben? – meglepődtem, hogy már küldene aludni, de meg is értettem. Ismer annyira, hogy sejtse, eléggé szétcsúszott állapotban vagyok és pihenésre van szükségem.
- Rendben – egyeztem bele végül. – Jó éjt!
- Jó éjt, Hanna! – búcsúzott, majd bontottuk a vonalat.

Majd beleőrültem a ránk váró egy hétbe. Nem láthattam, csak a laptopon keresztül és így nem is érinthettem. A szüleim árgus szemekkel figyeltek és jól láttam, apámnak az se igazán tetszik, hogy még mindig tartjuk a kapcsolatot, de végül is, ezzel nem szegek szabályt, hiszen csak találkoznunk nem szabad.
Benedikt adott egy interjút, melyben elmondta, hogy az engem ért vádak hamisak és csak egy bajba jutott kamasz ízetlen tréfája az egész. Azt is elmondta, hogy bár tényleg voltam a rendőrségen, semmi komoly nem történt, egyszerűen tőrbecsaltak. Persze néhány ember még így is ellenkezett és Olivernek adott igazat, de többségében lenyugodtak a kedélyek. Nem úgy, mint a családunkba. Hiába mentett ki Benni ezzel a nyilatkozattal, továbbra is őrülten mérges voltam. Nem tudtam megérteni, hogy volt képes ilyet tenni velem. Ő is belebetegedne, ha eltiltanák Lisától. Jó, persze mi nem vagyunk együtt, de komolyan érdeklődünk egymás iránt és felháborít, hogy még csak lehetőségünk sincs rá.
Péntek délután nem mentem haza az iskolából. Lenaval ittunk egy-egy kávét, majd visszamentünk, hiszen hamarosan kezdetét veszi a kosármeccs. Átöltöztünk, majd kimentünk a terembe melegíteni kicsit. A nézők már megérkeztek, köztük a szüleim és Lena szülei is. Egyetlen ember hiányzott már csak, Fabian… Persze, gondoltam, hogy nem fog eljönni, hiszen nem találkozhatunk, de még is azt reméltem. Hiszen szót sem ejtettünk az utóbbi napokban erről, leszámítva, hogy felvázoltam neki a mai programskálámat, köztük a meccset.
- Ne kalandozz el! – könyökével szinte bordáim közé bökött. – Szükségünk van rád fejben! – a csapattal a diákbajnokságban való továbbjutásért küzdünk, így mindent bele kell adnom nekem is, ebben igaza volt.
Visszamentünk az öltözőben, ahol az edző látott el minket pár jó tanáccsal, majd elindultunk a terembe. Alig álltunk fel a mi térfelünkre, Lena pisszegni kezdett mögöttem.
- Mi van? – fordultam hátra kissé mérgesen. Amint a pályára lépünk agyban elkezdek a meccsre összpontosítani és nem szeretem, ha ebben megzavarnak. Fejével oldalra biccentett, így arra pillantottam. Fabian félszeg mosollyal intett felém. Visszaintegettem, mire rám kacsintott. Gyorsan visszafordultam előző pozíciómba, mielőtt kirohanok, hogy megölelhessem. Hihetetlen, hogy képes volt eljönni miattam! 

Az első két negyed alatt egész jól teljesítettünk, szorosan álltunk, hol ők vezettek eggyel, hol mi. Ez azonban nem tett minket elégedetté, hiszen nem döntetlent játszani jöttünk, hanem megmutatni mit tudunk, és megnyerni a meccset. A nyakamat törölgettem, mikor ismét Fabian felé siklott a tekintetem. Gyakran fordult elő, ha volt több mint, három másodpercnyi szabadidőm. Szerettem volna, ha a legjobb formánkat látja, és nem kell csalódnia.
Engem figyelt, mikor meglátta, hogy nézem, majd elmosolyodott. Szerettem volna megtenni azt a pár lépést, hogy legalább egy szót válthassunk, de nem tehettem. És egyébként se lett volna rá alkalmunk, ugyanis megszólalt a mobiltelefonja. Erre abból következtettem, hogy hirtelen zsebéhez kapott. Lemászott a lelátóról, majd elintézte a telefont. Alig fél perccel a folytatás előtt, felkapta a dzsekijét. Én már a pályán álltam, Lena azonban oldalt üldögélt, őt most pihenteti az edző. Fab egy pillanatra odalépett, a fülébe súgott valamit, majd elhagyta az épületet.
Kissé idegesen és szomorúan folytattam a játékot, így a harmadik negyed végére kicsit jobban leszakadtunk, mint az eddigiekben. Tudtam, hogy innen is simán meg tudjuk nyerni, de nem voltam benne biztos, hogy ehhez én lennék most az egyik alkalmas játékos.
- Nyugodj le! – szólt rám Lena, mikor leültem mellé a padra.
- Hol van Fabi? – váltottam témát.
- Be kellett mennie, dolgozni – tájékoztatott. – De azt üzente, hogy fantasztikusan játszol és reméli, megnyerjük.
- Tényleg? –felragyogtak szemeim, szívemet pedig átjárta az a kellemes, meleg, boldogító érzés.
- Igen, szóval most menj vissza és nyerjétek meg! – noszogatott.
- Meglesz – bizonyítani akartam Lenanak, a szüleimnek, a csapatnak és mindenki másnak is, így önbizalommal feltöltve szaladtam vissza a helyemre. Nincs más lehetőség, csakis a győzelem!
Sikerült behoznunk lemaradást, de az utolsó másodpercekig küzdenünk kellett a győzelemért, melyet végül, egy apró hajszállal, de megszereztünk, egy büntetőnek köszönhetően.
Az egész csapat egymás nyakába borult, majd később a szüleim is megölelgettek, mikor már túl voltam az átöltözésen.
- Bár csak itt maradt volna a végéig – sóhajtottam fel. Abban bíztam, hogy csak barátnőm hallja, ám nem így történt.
- Fabianra gondolsz? – fonta karba kezeit édesapám.
- Igen… - vallottam be.
- Azt hittem tisztáztuk: nem találkozhattok! – emlékeztetett a szabályra.
- Még a tiltás előtt hívtam meg és azóta nem beszéltünk a meccsről – magyaráztam, habár csak félig-meddig volt igaz. – És egyébként is csak messziről láttam – suttogtam elszontyolodva. Mindennél jobban vágyok már arra, hogy végre megérinthessem, vagy megölelhessem.
- Legközelebb nem kellene eljönnie – folytatta, én pedig a kijárat felé indultam.
- Miért ment el? – vágott közbe anyukám.
- Készenléti volt és behívatták – rántottam vállat. Valójában nagyon is bántott a dolog. Szerettem volna, ha végignézi a meccsünket, de a sors nem adta meg ezt a lehetőséget. Mindenesetre próbáltam minél kevésbé mutatni a külvilág felé.
- Szegény fiú… Hát sosincs szabadideje?
- Nem sok – fintorogtam. – De nagyon szeret rendőr lenni.
- Ez a lényeg – simogatta meg a hátamat. Elbúcsúztunk Lenatól, majd beültünk az autóba és hazamentünk. Apa persze motyogott még kicsit, amiért nem tartom be a szabályait, de nem különösebben izgattam magam miatta. Csak arra vártam, hogy Fabi végre egy kis szabadidőhöz jusson és a mobilszámomat tárcsázza.
Letusoltam, ettem pár falat vacsorát, majd a szobámba vonultam. Kezembe vettem a telefonom és a tévézés közben is szorongattam. Mintha ezzel jelet küldhetnék neki, hogy hívjon fel. Ő azonban nem tette. Egészen hajnalig ébren voltam, de se egy üzenetet nem küldött, se fel nem hívott. Nem hittem, hogy ilyen sokáig tarthat az ügy, amiért behívatták, talán inkább én bántottam meg valamivel. De, ha igen, mégis mivel?